Társkereső Keszthely

"Nagy áldozat figyelni egy másik emberre! De még nagyobb áldozat megérteni őt.... Önmagunk körül pörgünk. Saját egónk varázsvilágában. S miközben beszél a másik, magunkban fogalmazzuk a saját gondolatainkat. Nem vágunk a szavába, ránézünk, arcunkra mosolyt kényszerítünk, úgy tűnik mintha figyelnénk rá... a szavait értjük is... de hogy valójában ki ő, s mi fáj neki, nem halljuk, nem látjuk, nem érezzük. Legyen az a másik a férjem, a feleségem, a gyerekem, megérteni csak azokban a ritka pillanatokban tudom, amikor én nem vagyok, csak ő van! Amikor odaadom magam neki. Amikor befogadom. Amikor szeretem. Amikor elkezd fájni, ami a másiknak fáj, amikor elszomorodsz azért, amiért a másik szomorú, amikor örülsz annak, aminek ő örül, amikor féled a félelmeit, aggódod az aggodalmait, s hirtelen belülről látod lelkének börtönrácsát, amelybe önmagát zárta, s nem kívülről gondolod, hogy "nincs is ott semmiféle rács", mert tudod, hogy neki van.... Akkor kezded megérteni őt!"


"Hogy miért nincs valakim?
Mert nem Valakit keresek.

Mert a Valaki Bárki lehet, aki kedveset szól, megölel, virágot hoz és betakar.
A Valakivel lehet sétálni, nevetni, kirándulni és szeretkezni, a Valaki éli az életét, időt tölt velem, mikor kedve szottyan, aztán továbbmegy.

A Valaki fontos ember, tudja mit akar, rámszól, ha elkenődött a festék, ha kilóg a blúz, ha ottmaradt a morzsa a fogamon.
A Valaki fel és lecserélhető, mavan-holnapnincs, súlytalan madár, ki ággról ágra száll.

Valakije Mindenkinek lehet.

Én nem az életemhez, a napjaimhoz, a perceimhez, hanem a sorsomhoz keresek egy másik sorsot.
Egy csendet a magányomhoz, egy bölcsőt a gondolataimhoz, egy szájat a szavaimhoz.
Gyógyírt az üvöltésemhez, szigetet a szívemhez, erős kart a botlásaimhoz.
Hogy bársonyos, puha öl legyek a magányához, hogy ünnep legyek a perceihez, hogy oltalmazó menedék legyek a gyengeségeihez.

Valakit, aki nem Valaki, aki egyetlenegy, aki csend, rend, káosz, kiáltás, muzsika és öröm. Akinek szeme, füle, bőre, szája, lélegzete vagyok, aki világ és világosság, aki súlyos és súlytalan.
Akiben boldogan tudok lakni és nem szól rám, ha koszos cipővel az ágyra fekszem, aki a magasba dob és elkap, ha zuhanok.

Akinek én vagyok a folytatása és ő az én elejem, aki kimondja, amit álmomban gondolok, akit betűkabátba burkolhatok, akinek nem vagyok sok és nem vagyok kevés, se túl hideg, se túl meleg, hanem pont jó.

Aki akkor jön, mikor jönnie kell, aki megérdemli a kidobott éveket, az üres falakat, az elpazarolt ifjúságom, a zajos életem.

Akinek cinkosa vagyok, pajtás és múzsa, akivel el lehet bújni a ruhásszekrény aljába, aki lenyalja velem a fakanalat.

És ez nem lehet Valaki, csak olyan, akinek a sorsa az enyém tükre, a folt a ruháján az én cérnámhoz való, a lépte visszhangzása altató mesém, illata béke, hangja megváltásom.

Ezért van Senkim és ezért nincs Valakim.
Mert a Valakire sohasem kell várni, az jöhet ma, tegnap, holnap, vagy akármikor.

A sors-társ az más.
Az akkor jön, mikor pontban jönnie kell és nem érkezik Valakihez vagy Bárkihez.
Csak hozzám, mert én Én vagyok."